Gyakori kérdések a pszichológiai rendelésen, melyeket nem lehet elégszer tisztázni.
A válás napjainkra korjelenség. Ha csak egy generációnyit tekintünk vissza (harminc évet), láthatjuk, hogy a családok szerkezete mennyire megváltozott. Mára egyre kevesebb gyermek él teljes családban. Harminc évvel ezelőtt, egy általános iskolai osztályban elvétve akadt egy-két gyermek, akinek elváltak a szülei. Jelenleg szinte minden második gyermek szülei külön élnek általános iskolás korára.
Az azonban nem változik, hogy a válás mindig is trauma az egész család számára. A fentiekhez hasonló kérdésekkel keresik fel kétségbeesett szülők a pszichológiai rendelőket, tanácsot kérve, hogy sérülhet legkevésbé gyermekük a válástól?
- Kapcsolódó: Válás után: így beszélj az exedről a gyerekkel
Sajnos, helyzet az, hogy sérülések nélkül nem lehet megúszni a válást. Mint amikor két összeragasztott papírlapot kettétépünk, akármennyire igyekszünk is, mindig meg fognak sérülni a papírlapok. A gyermek abba az érzelmi kötelékbe születik bele, amely összeforrasztotta a pár tagjait. A felnőttek számára lehetséges forgatókönyv az, hogy ha ez az érzelmi kötelék meglazul, akkor felbonthatják. A gyermek azonban, ha érzi is a feszültséget, nem tudja elképzelni, hogy a bármelyik szülőjétől külön éljen. A válás ténye tehát váratlan, érthetetlen és félelmetes egy gyermek számára.
Minden család, és így minden válás is különböző, nincsen arra “recept”, hogy hogyan oldjuk meg ezt a nehéz élethelyzetet. A tapasztalat viszont az, hogy abban a családban, ahol a szülők emberi módon tudnak kommunikálni egymással, ott kisebb az okozott kár. A szülőknek tudatosítaniuk kell magukban, hogy a párkapcsolat megszüntethető, a szülőtársi kapcsolat viszont nem. A gyermeküknek az az érdeke, hogy szülőtársakként továbbra is együttműködjenek. Van pár olyan általános alapelv, amelyek segítheti a szülőket ennek a hozzáállásnak a kialakításában:
- Ne hazudjuk azt a gyereknek, hogy minden rendben van, amikor nincs. A gyerek észleli a felnőttek feszültségét, észreveszi, ha a viselkedésük megváltozik. Nincsen annál szorongatóbb számára, mint amikor nem kap igazi magyarázatot. A gyerekek nem attól ijednek meg, ha a felnőttek szomorúak, vagy mérgesek, hanem attól, ha nem tudják, miért. Ilyenkor – mivel világképük meg egocentrikus – azt gondolják, ők okozták a bajt, ők bántották meg a szülőt, és mindent igyekeznek megtenni, hogy jóvátegyenek valamit, amit nem is ők okoztak. A szülő meg azt gondolja: “jaj, ez a gyerek egy kincs, mindig próbál a kedvemre tenni, ő legalább szeret engem, ő a támaszom!” Életek épülnek erre a hamis, szorongáson alapuló egyensúlyra.
- Ha igazi érzelmi biztonságot akarunk nyújtani neki, akkor ne tagadjuk le, hogy nehézségeink vannak. Nincs riasztóbb, magányosabb érzés egy gyermeknek, mint a felnőtt magára erőltetett mosolygása, a robbanásig feszített csendek a vacsoraasztalnál, vagy a feldúlt szülő, aki a gyermek ágyában alszik éjszaka. A gyerekeknek nem tökéletes, mindig vidám, nyugodt szülőkre van szükségük, hanem arra, hogy lássák, a szülőnek is vannak nehézségei, és ő is meg tud velük birkózni. Az ő nyelvén, az ő szintjén, két mondatban mondjuk meg neki, hogy mitől vagyunk feszültek/szomorúak. Nem kell drámázni, nem kell bevonni a gyereket a felnőtt életünkbe. (A kamaszt sem!) De legyen kongruencia az érzelmeink és a viselkedésünk között. A gyerekek maguk is ezáltal tanulják meg felismerni, kimondani, kezelni az érzéseiket.
- A válásról beszélni kell a gyerekkel. A szülők közösen, nyugodt légkört teremtve mondják el a gyerekeknek, hogy tovább már nem fognak együtt élni. Ennek a ténynek a kimondását nem lehet megspórolni. Ugyanúgy, ahogy annak is el kell hangoznia, őt mindketten ugyanúgy szeretik, s, hogy ő semmi rosszat nem tett. Alkalmat kell adni arra, hogy a gyerek kérdezhessen, sírhasson, haragudhasson. A szülők legyenek egy platformon, amikor a gyerekkel beszélgetnek, ne hibáztassák egymást. A felnőtt sérelmeinkhez, bűntudatunkhoz a gyermeknek semmi köze.
- Minél részletesebben beszéljék meg azokat a körülményeket, amelyek a gyermeket érintik a válás kapcsán: hogyan fognak lakni, ki hova fog költözni, hogy fognak találkozni, neki hol lesz a helye egy s másik szülőnél. Rajzoljanak naptárt, jelöljék be az anyás-apás napokat. Ezek a konkrétumok kapaszkodót nyújtanak a gyermeknek. A gyerekek gondolkodása (főként kisebb korban) képszerű. Ha valamit nem tudnak, információik töredékesek, vagy érthetetlen, felnőtt szavakból állnak össze, akkor nem tudják összerakni a képet, és ez bármi másnál sokkal ijesztőbb, állandó bizonytalanságérzésben tartja őket. A mi feladatunk, felnőttként, hogy segítsünk a belső képet megalkotni neki az új és ijesztő helyzetről.
A válás igazán nem a válás ténye miatt nehéz: egy érzelmi biztonságot nyújtó családban lehet új egyensúlyt teremteni. A válás a szülők közötti rendezetlenségek miatt nehéz. Így elsősorban a szülők személyiségének érettségén, önismeretén, konfliktuskezelésén múlik az, hogy mennyire sérül meg a gyermek.
Kapcsolódó cikkek
