Kisgyerek

Nem ismersz, ne ítélkezz!

Most betelt a pohár. A túl sok ítélkező anyuka - nyilván a legtöbbjük persze idegen, mégis jobban tudnak mindent - most talán rájön, mennyire nem tud semmit az életemről.
2017. November 09.

Kedves Idegen, aki a múltkor olyan sokat sejtetően forgattad a szemedet, amíg a kisfiam épp jelenetet rendezett a boltban…, csak jelzem, láttam ítélkező tekinteted. Alapjáraton nem venném magamra. Ezalatt azt értem, hogy általában elfordítom a tekintetem, és olyan gyorsan menekülök a helyszínről, ahogy csak lehet… De most inkább nem. Elmondom, mit gondolok.

Most komolyan! Ez alapján ítélsz?

Az alapján ítélsz, ahogy a gyermekeim viselkednek nyilvánosan? Hát, nem kellene. Honnan tudod, milyen anya vagyok otthon, vagy a nap többi 1430 percében?

Amikor az az ominózus eset történt, valószínűleg egy rendezetlen, ápolatlan nőszemélynek tűntem. Igazság szerint úgy is éreztem magam. A bevásárlókocsim tele volt ezer dologgal, még a fiam félig elfogyasztott hamburgere is ott volt. (Persze tudom, más nem viszi a gyerekét mekibe se.) Szóval ja… Egy szétzilált anyának látszottam.

Hidd el, tudom, hogy zavaró volt a hisztije (hidd el, ha valaki, akkor én tudom, mennyire fárasztó a dühkitörése). De ő még csak gyerek, ne várd el, hogy felnőttként viselkedjen! Nem direkt csinálja. Így fejezi ki, hogy nem kerek a világ. Annyit tud csak szegény, hogy fél órával azután, hogy elindultunk otthonról, már szomjas, ráadásul anyu nem engedte neki hazavinni a világ leggyönyörűségesebb, tűzpiros versenyautóját, amit valaha látott. (Jelzem, odahaza három is van neki belőle.)

Nem tudja, hogyan kell feldolgozni a feltörő indulatokat, érzelmeket. De ez totálisan normális dolog. Nem kell, hogy bűntudata legyen emiatt. Nagy levegőt veszek és továbbra is ugyanúgy szeretem. Ha ezredjére hisztik, akkor is.

Nem rejtőztem el

Kedves Idegen, a helyzet az, hogy nem fogok a társadalom elől elbújni az elkövetkezendő hat évben, amíg a fiam agya és idegrendszere olyan szintre fejlődik, hogy “társadalmilag elvárt módon” viselkedjen egy boltban. Ha így tennék, soha nem tanulná meg, hogyan kell viselkednie. Szüksége van arra, hogy minél többet lásson a világból, hogy lásson helyzeteket, mintákat, szerepeket. Szóval elnézést, de pár évig még picit zavarunk téged a soppingolásban.

És tudod mit? Engem nem zavar, hogy így viselkedik nyilvánosan. Meglepő? Lehet. Ezerszer nehezebbé teszi vele az én életemet is? Az biztos. De azt akarom, hogy a gyerekeimnek legyen önbizalma, és megmutassák a világnak magukat, őszintén, maszk nélkül. Hogy kiálljanak magukért, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy most épp a bevásárlókocsiban áll és ordít az egyik, mint a fába szorult féreg.

“Te jó ég! Hogy néz ki?”

Lehet, hihetetlennek tűnik, de…

egyszer régen én is csinos voltam,

egyszer régen én is követtem a trendeket,

egyszer régen rengetegen hívtak randizni.

De ez a test szült és táplált, kevés energiája marad önmagára, annál több a gyerekeire. Ezt a test és lélek imádja a gyermekeit, amikor szomorúak, megcsókolja, vigasztalja őket. Számukra a testem otthon, maga a biztonság, amihez mindig oda lehet bújni. Ami mindig enni és inni ad, ha kell.

A ruháim nem újak és nem csilivilik, de kényelmesek és melegen tartanak, miközben játszok, főzök, takarítok, gondozok, dolgozok. És kibírnak több száz olyan dolgot, amin át kell küzdenem egy átlag napomon magam.

Egyszer régen sok időt töltöttem azzal, hogy formában tartsam magam. Hogy olyan legyek, amiről minden férfi álmodik – vékony, szexi, feszes. Aztán eljött az idő, amikor a testem a szülés szentélyévé vált.

Nem a külsőm a fontos. S ezt nem mártírságból mondom. A priólistámon mostanság ez a sokadik helyre szorult. És jól van ez így. Szóval nagyon köszönöm, hogy lesajnálsz, mert így nézek ki. Nem kell. Tényleg.

A nevelésem

A nap minden percében szülő vagyok. Egy pillanatnyi töredéket láttál csak az életemből, az anyaságomból. Ez csak egy porszem a tengerben. Nem minden napom ilyen nehéz, nem minden nap vagyok ennyire szétesve, atomokra hullva, lefáradva, és vannak ennél még nehezebb napjaim is.

Állandó lelkifurdalással küzdök, mióta megvannak a gyerekek. Megkérdőjelezem minden egyes cselekedetemet, szinte a gondolataimat is. Egyáltalán nem hiányzik, hogy még egy vádló tekintet (a tiéd) még mélyebbre taszítson. Nem ismersz, nem éled a mindennapjaimat, ne ítélkezz felettem! Én sem teszem.

A cikk a Motherly egyik bejegyzése alapján készült.

Kapcsolódó cikkek: