Gyerek

Marcsi naplójának pasiverziója: Kispapa 9. – Tükröm-tükröm…

Igazi klasszikus mese következik most, ami Ádámmal kezdődik, és egy bécsi vásárral végződik. Főszereplője pedig a varázstükör, amibe minden szülő belenéz naponta, és ami néha őszintén, néha torzítva, de megmutatja, mi van az arcunkra kent máz mögött.
2010. Május 07.

Mielőtt irigyelni kezdene valaki: sajnos nem arról van szó, hogy egy meseszép hónapot éltünk át a terhesség fináléjához közeledve. Sőt, inkább feszültségekkel teli hetek voltak ezek. Ahogy nő a pocak (és benne a kis lakó), úgy nő a várakozás és ezzel együtt a feszültség is. Bár én úgy éreztem, nekem már nincs miért aggódnom, hiszen kellőképpen előkészítettem a terepet a kisfiam érkezéséhez. Megvolt a nagy lakásátalakítás, már megvan a kis ficak, ahol pelenkázhatjuk és altathatjuk, megvan a vadiúj, jó széles kerekű babakocsi is. Apropó: nem tudja valaki, hová tűntek azok a babakocsik, amik még beférnek a régi pesti bérházak liftjeibe, könnyedén be lehet menni velük a bejárati ajtókon, és még a trolibuszra is fel lehet szállni velük? Mert mi hiába kerestünk ilyet, csak a terepjáró, óriáskerekű, széles tengelyű “járművek” sorakoztak az áruházakban. Azért egy éppen passzentos darabot még sikerült kifognunk, így már ez sem ok a feszültségre. Sőt, már a nevét is sikerült megtalálnunk a fiatalembernek, pedig nem volt könnyű menet, míg végre rátaláltunk a Bende névre, ami alliterál is a Batkira, nem hangzik idegenül, és nem is túl gyakori.

Szóval úgy éreztem, én már letettem az asztalra, ami tőlem eddig elvárható, úgyhogy jöhet egy mesebeli utazás, amelyben a három királyfi (esetünkben két királylány és egy kiskirály) közül a legkisebb elindul világot látni (esetünkben legfeljebb világot hallani, mert még anya pocakjában lakik a legkisebb). Vagyis felkerekedett a család apraja-nagyja, és egészen Bécsnek büszke váráig suhantunk robbanómotoros szekerünkön, hogy a vár(os)nézés mellett egy kis vásárfiát is magunkhoz vegyünk. És e vásárfiánál érkeztünk el a mese konfliktusos részéhez.

Ahogy azt a feleségem is megírta kismamanaplójában, már régóta mondogatta, hogy a fiának egy halálfejjel dekorált cumit szeretne beszerezni, én pedig régóta mondtam, hogy szó sem lehet róla, hogy a fiam szájában egy halálfej vigyorogjon majd. Ebben is maradtunk volna, ha most, a mesebeli város egyik boltjában valóra nem válik kívánsága, és nem kacsint a kismamára egy egész szettnyi rockercumi. De hát a mesékben már csak így van, ott volt a vágyott tárgy, és ott voltam én is, aki továbbra is azt hajtogattam, hogy erről szó sem lehet. Ez elvi kérdés, nem engedhetek az álláspontomból, nincs halálfejes cumi!

– No de miért? Mi ebben az olyan borzasztó, hogy ennyire rugalmatlan vagyok? Hiszen ez csak egy vicc, és attól még a fiunk nem lesz sem rocker, sem kalóz, hogy néhány hónaposan a halálfejes cumijával mosolyt csal a publikum arcára! – ellenkezett a feleségem.

Nos, ahhoz, hogy ezt megmagyarázzam, egy másik ősi történetet kell elővennem. Ez a “mese” olyan régi, hogy az első emberrel kezdődik, és azóta is minden apával és fiával újra és újra megtörténik. Valahogy így:

Az Úr megteremté Ádámot a saját képére és hasonlatosságára, és látá, hogy ez jól van így. De vajon miért éppen saját magára hasonlító fiút teremtett? Hát nem azért, hogy őt nézve, az ő fejlődését, növekedését csodálva egy kicsit magát is csodálhassa? Hogy a fiúban megmutatkozó erőt, nemes jellemet a saját erejének és jellemének tükörképeként figyelhesse? És vajon nem úgy van-e azóta is minden apával, hogy fiában önmagát szeretné viszontlátni, de önmagából is a legjobbat? Még az sem baj, ha ez a “tükör” torzít kicsit, és jobb, erősebb, szebb, udvariasabb, becsületesebb lesz, mint mi magunk, akik teremtettük. Mert úgy érezhetjük, ezek is csak mi vagyunk, hiszen mindez belőlünk lett, és nekünk (is) köszönhető. Mindannyian ismerjük azt a jelenséget, amikor a szülő saját korlátait szeretné legyőzni gyermekében, és arra vágyik, hogy lányának vagy fiának sikerüljön az, ami neki nem sikerült annak idején. És ezért persze nevelgeti, oktatgatja, tölti belé a tudást, majd egyszer csak döbbenten veszi észre, hogy a tükör már nem azt mutatja, amit ő látni szeretne, sőt már nem is tükör. Egy önálló akarat, önálló jellem, egy kész kis ember néz vissza ránk. És akkor jön a bibliai fordulat, hiszen most, hogy a tudás fájának gyümölcséből eleget evett a gyerek, már képes megállni a saját lábán is, ideje hát, hogy elhagyja a szülő által teremtett paradicsomot, és kilépjen a nagybetűs életbe.

De ez a fordulat még nagyon messze van tőlünk, hiszen még meg sem született az a kis tükröcske, amely majd, remélem, a legjobb énemet mutatja nekem – és mindenki másnak is. Kedves lesz, jó kedélyű, jóképű, pajkos, de nem izomagy, nem rocker és nem haramia. Mert az nem én vagyok, és soha nem is voltam. Hát ezért nem szeretném a tükörképemet már most bepiszkítani egy olyan szimbólummal, ami egészen hamis képet adhatna rólam. Még akkor sem, ha ez önzés és korlátoltság, mert remélem, nem ez a két tulajdonságom lesz az, amit először viszontlátok majd a fiamban.

Forrás: Kismama magazin