Gyerek

Marcsi naplójának pasiverziója: Kispapa 8. – Nevenincs bébi

Lassacskán három hónapja tudjuk bizonyosan, hogy fiunk fog születni. A kispajtás egyre élénkebb, mind határozottabb életjeleket ad a mami pocakján keresztül, a nővérei egyre többet játszanak vele már így is, s mi még mindig csak úgy emlegetjük: Nevenincs.
2010. Április 06.

A névadás – mint annyi minden más egy baba várásakor – a nagyon fogós kérdések közé tartozik. Szerintem nem csak babona, hogy a név is meghatározza kicsit az ember életét, személyiségét, életútját. Biztos, hogy fontos része a személyiségének. A név lehet áldás és persze átok is, főleg ha a szülők vagy tréfás kedvűek, vagy éppen bosszúállók, és továbbörökítik gyerekükre az életen át viselt Végh Béla vagy Gyenge Vitéz nevet. Mi inkább valami kevésbé beszédes, de sokkal vállalhatóbb nevet szeretnénk találni születendő fiunknak.

Ahogy korábban már írtam, ennél a terhességnél már az elején sejtettük, hogy most kisfiú köszön majd be hozzánk, és már a kezdetektől fiúneveken gondolkodtunk. De nem sokra jutottunk, pedig már a nyolcadik hónapnál tartunk. Pedig ezt a kérdést én vettem kezelésbe, nem egészen véletlenül?.

A lányoknál ugyanis a feleségem fenntartotta magának a jogot, hogy ő adja a nevet, hiszen ő a nő, csak jobban tudja, mi illik egy leányhoz. Nem mondom, a Bíborka és a Borsika nekem is tetsző telitalálatok, tehát valójában kompromisszumos választásokról volt szó a két nővérke esetében. Most viszont fiú érkezik, eljött hát az én időm. És ebben megerősített drága nejem első fiúnévjavaslata, amely így hangzott: Batki Ompoly.

– Ompoly-ompoly, kolompolj! – vágtam rá rögtön, és lelki szemeim előtt már ott is baktatott szegény megtört legényke nyakában a falu bolondjának kolompjával. Egyszóval ez a név nem jött be. Ráadásul megtörte volna a tradíciót, ami csupán annyi, hogy alliteráló nevet szeretnék, ami B-vel kezdődik.

Persze nem ez az egyetlen névválasztási ismérv, ami a szemem előtt lebegett, amikor a fiúcska nevét kerestem. Egyrészt szeretném, ha a név magyarosan hangzana. Ezen a rostán bukott el Marcsi második javaslata, a Borisz. (Pedig szerinte a Boriszok mind nagyon kemény macsó csávók, és ő pont egy ilyet szeretne. Zárójel a zárójelben, hogy ha tényleg ilyet szeretne, nem tudom, miért engem választott…) Másrészt szeretném, ha nem lennének tele az óvodai névsorok már ezzel a keresztnévvel. Ezen a ponton hullott ki a legtöbb B-vel kezdődő fiúnév (Bence, Balázs, Boldizsár), és kezdtem úgy érezni, fiúnévből kevesebb van, mint leányból. Viszont kompromisszumkészségemet bizonyítandó bedobtam a Mátyás nevet, ami ugyan nem alliterál a Batkival, de legalább magyaros, és nem a legdivatosabb. Ám miután anyósom a név hallatán csak ennyit mondott: “Mint Rákosi?!”, ez is kiesett.

Hogy miért hajtok a ritkábban használt nevekre? Nem mintha kifejezetten névsznob lennék, vagy azt gondolnám, hogy a divatnevekkel nem lehet jól együtt élni. Én is divatnevet viselek, általános iskolai osztályomban hárman voltunk Zsoltok. Mint édesanyám elmondta, a nevemet egy hasonló nevű néptáncos fiú után kaptam, aki az akkori Ki mit tud? versenyen lopta be magát a várandós kismamák szívébe. Bizonyára azt gondolta édesanyám is, mint Marcsi a Boriszról – ilyen névvel csakis hasonló jóvágású fiúk születhetnek. Én viszont épp olyan nevet keresek, amihez nem társul még semmilyen általam ismert arc, személy, jelenség. Azt szeretném, ha a nevet, amit a gyerekemnek adok, ő maga töltené meg jelentéssel, élettel, személyiséggel. Ez nagyon bevált a két lánynál is, ezért nem akarom alább adni most sem. Csakhogy eltelt már nyolc hónap, és sehol nincs a megoldás.

A Bíborka nevet egyszerűen a naptárban találta Marcsi. A Borsika név felbukkanására már kétféleképpen emlékszünk, szerintem én kölcsönöztem egy nagy naptárból, Marcsi szerint neki jutott eszébe. Viszont a fiam neve után hiába kutattunk naptárakban, névadásról szóló könyvecskékben vagy a saját kútfőnkben, nem lett meg az igazi. Jöjjön hát segítségül az internet! Jó fél napot böngésztem a különböző névlistákat, míg egyszer csak meglett: Batki Bende. Rövid, férfias, nem hangzik idegenül, nem jött még velem szembe egy játszótéren sem ez a név, és még alliterál is.

És ettől a pillanattól sokkal bensőségesebb lett a viszonyunk a babával: már a nevén tudjuk szólítani, amikor mókázunk vele, vagy amikor nézzük, ahogy csuklik odabenn, vagy amikor a feleségemnek meg kell indokolnia, hogy miért szalad a vécére… Mert a kis Bende már megint kitalált valami újabb mókát anyunak…

Forrás: Kismama magazin