Ha bocsánatot kérek, attól még nem leszek rossz szülő

konfliktuskezelés sajnálom bocsánat

Most mindent megteszek, hogy a lányomat megtanítsam rá, hogyan kell elnézést kérni – írja a Parents.com szerzője.

Szerda este 18:30 van, és a lányomnak segítek matekházit írni. Úgy érzem, a vérnyomásom minden egyes perccel csak emelkedik. Ez az a tárgy, amivel a legjobban kell küzdenünk – ennek eredményeként pedig ezt adja fel a legkönnyebben. Ettől pedig ideges leszek. Nem baj, ha rossz választ ad a kérdésekre, az a baj, hogy egyáltalán nem is akar próbálkozni.

Soha nem voltam üvöltözős típus, de az anyaság nagyon gyakran sodor abba a helyzetbe, hogy kiabálni van kedvem. Most a házi írása közben is érzem, hogy a frusztráció egyre erősebb lesz, és meggondolatlanul kiabálni kezdek a lányommal, sokkal bántóbb szavakkal, mint akartam volna.

Nem vagyok büszke magamra, és nagyjából egy perccel később szünetet adok mindkettőnknek. A lányomat elküldöm a szobájába egy színező készlettel és egy kis nassolnivalóval, én pedig elindulok a hálószobám felé, hogy egy kis levegőhöz jussak. Ez az indulatos anya nem az az anya, aki lenni szeretnék.

Miután mindkettőnknek megvolt az esélye, hogy lehiggadjon, kopogtatok a lányom ajtaján. – Bejöhetek? – kérdezem tőle. – Igen – hangzik szomorkodósan a válasza. Leülök mellé az ágyára, a kezemet a térdére teszem, és kimondom a legfontosabb szavakat, amiket valaha mondhatok neki: – Nagyon sajnálom, drágám. Nagyon ideges lettem, de még emiatt sem beszélhettem volna ilyen hangon veled. Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezem tőle.

Lassan bólint, majd odakuporodik az ölembe. Néhány percnyi ölelgetés után arról beszélünk, miért voltam csalódott, ő miért volt csalódott, és mit tehetünk mind a ketten azért, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a helyzetek. – Én is sajnálom, anya – mondja őszintén a kislányom.

Ez az ajándékom a lányomnak, az alázatom. Megmutatom neki, hogy be tudom ismerni, ha tévedtem, elnézést tudok érte kérni, és megbeszélem vele a konfliktusunkat, nem pedig figyelmen kívül hagyom. Tudom ez mennyire fontos, mert én egy teljesen más családban nőttem fel, ahol a frusztráció mindig a felszín alatt maradt, és ez rengeteg kiabáláshoz vezetett. És persze ahhoz, hogy soha nem kértek bocsánatot.

Mi történik, ha a frusztrációk csak fortyognak bennünk egy ideig? Néhány havonta kitörnek belőlünk, kikiabáljuk ezeket szavakkal, kiadjuk magunkból könnyekkel, vagy néha azzal, hogy tárgyakat hajigálunk. Ilyenkor az elmúlt hetek összes frusztrációja felszínre tör, majd utána napokig ismét csend van.

A legrosszabb rész az volt ebben, hogy soha nem volt bocsánatkérés. A néhány napos hallgatás után valaki elsütött egy viccet, vagy hozott egy sütit, és úgy csináltak, mintha az egész meg sem történt volna. Én ettől mindig zavart voltam. Hogy tudnak úgy tenni, mintha azok az indulatos szavak soha nem lettek volna kimondva? Soha nem beszéltük meg ezeket, ami ismét feszültséget okozott, amíg a következő frusztrált kitörésnél ki nem kiabáltuk magunkból ezeket is.

A konfliktuskezeléssel kapcsolatos problémám a kamasz- és felnőttkoromra is hatással volt. Passzív-agresszív személlyé váltam, aki mindenáron kerülni akarta a kifakadásokat. Évekig tartó terápiára, és a barátaimmal való rengeteg beszélgetésre volt szükségem, hogy belássam, mi a probléma a konfliktuskezelésemmel, és elkezdjek dolgozni ennek megoldásán.

Az egyik legfontosabb, amire rájöttem, hogy elzárkózással reagálok a problémákra. Emellett meg kellett tanulnom elnézést kérni is. Ma pedig ezt a tanulságot prioritásként kezelem a lányomnál is. Méghozzá úgy, hogy megmutatom neki, hogy én is ember vagyok, be tudom ismerni, ha tévedek, és igyekszem kijavítani a hibát. És őt is arra ösztönzöm, hogy tegye ugyanezt.

Azt tanítom a kislányomnak, hogy bocsánatot kérni nem szégyen. Sőt, a legtöbbször ez a legjobb módja annak, hogy elkezdjük a vitás helyzetek elrendezését. Szeretném, ha ő úgy nőne fel, hogy sokkal jobban tudja kezelni a konfliktusokat, mint én valaha, és sokkal hamarabb felismerje a “Sajnálom” erejét, mint én.

(VIA)

Kapcsolódó írásaink: